A halott feladványa - 1. rész

 Kibeszélés. — Irta Boldog Kálmán

Együtt laktam egy vidéki kis városban N. N. barátommal, kihez gyermekkorunktól fogva szoros barátság fűzött, — Ő korán árvaságra jutván, a fővárosban lakó nagybátyja vette magára felneveltetését, s mi egymástól elszakítva, több évig csakis sűrű levelezés által érintkezhettünk, nehezen viselve el a szétválasztás keseiveit.
Mindkettőnk szenvedélye a sakkjáték volt, s kölcsönösen váltott leveleink nagyrészét erre vonatkozó közlemények s a. mihamarábbi viszontlátás reményének kifejezése képezték.
Végre ismét összekerültünk. A mily örömteljes volt viszontlátásunk, oly végtelen fájdalommal töltött el annak a felfedezése, hogy egyetlen barátom a halál csiráját hordja mellében. — Azt tudtam, hogy nagybátyja elhalt, s hagyott neki annyit, a mennyiből gond nélkül elélhetett.
Azt is tudtam, hogy jogi tanulmányait hirtelen félbeszakította, de ennek valódi okáról sejtelemmel sem bírtam; ő elhallgatta. A viszontlátáskor tisztában voltam az ok iránt, s ő maga is bevallá, miként orvosa tanácsára hagyta abba tanulmányait s jött falura üdülni.
Szegény barátom nem sokáig vitte. A séta is terhére lévén, az egész nyarat úgyszólván ülve és fekve töltöttük el. A házikónk kertjében lombos fák árnyékában elhelyezett asztalnál, sakktábla mellett
ültünk rendesen és nem egy érdekes játszmát játszottunk el.
Barátom kiváló előszeretettel foglalkozott feladványok szerkesztésével, s szerfelett örvendett azon, ha a külföldi lapokban megjelent, sikerült problémáit azokban meglátta. — Örömét mintegy irigyeltem, s feltettem magamban megpróbálkozni a sakkjáték e nemével. Korán felkelve — a midőn barátom még nyugodott — meg meg kíséreltem egy szerény összeállítást, s mikor már azt hittem, hogy feladványom tökéletes, és bár nem bír pikáns változatokkal, szellemesen eltakart cselfogásokkal, s erősebb védelmi eszközökkel, de mégis csak correct, akkor azt önelé­gülten tettem barátom elé.
Szegény barátom! bármennyire is akarta hiúságomat kímélni, még sem tudta elnyomni a szánalmas mosolyt, mely szenvedő arczán ilyenkor megjelent. Rövid szemlélés után rámutatott feladványom silányságára, bebizonyította, hogy az nem a 4-dik, de már a második, harmadik lépesre megoldható, vagy pedig éppen megoldhatatlan. Ilyenkor oktatott, tanított, magyarázgatta a feladvány szerkesztés titkait, elvette magyarázás közben a feladvány fölösleges statistáit, helyükbe más bábokat tett, ugy hogy végre az én silány munkámból mi sem maradt meg; egész más alakban, más felfogással s mondhatni könnyűséggel épített fel egy oly müvet, melyet mesterinek kellett elismerni.
A nyár elmúlt; rút őszi idő következett be. Borongós, ködös, esős idő. A fák levelei sárgultak, s csendes zizegéssel hullottak a földre. A kertben többé maradni nem lehetett. Az idő borzasztó hatással volt beteg barátomra. Látni lehetett rajta, miként fogy napról napra ereje. A sakkjáték ezentúl későbben vette kezdetét és korábban végződött, mig végre október vége felé ő már nyughelyét el sem hagyta. Állapota aggasztóan rosszabbodott. Az alatt míg ő napközben szunnyadozott a sakkban kerestem szórakozást. Ez elvonta gondolataimat ama kétségbeejtő állapot felől, a melyet barátom közeli halála nekem okozni fog. A sakk mellett ülve, már néhány óra óta törtem a feiemet egy feladvány szerkesztésén. Sehogy sem akart sikerülni. Tettem, vettem a bábokat, de az állás mindig inkább bonyolódott a helyett, hogy tisztult volna, a mellékmegoldásokat nem bírtam sehogysem kiküszöbölni. Épen ismét egy világos gyalognak "e3-ra" helyezésével változtatni szándékoztam a helyzeten, midőn egy hideg kéz megfogja karomat.